József Attila – Hazám

 

1


Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellõzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,


nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán. Rám csapott,

amibõl eszméltem, nyelvem

származik s táplálkozni fog,


a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet

férfitársaként él, komor


munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva

mélyén: a nemzeti nyomor.


2


Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár


bûn, öngyilkosság, lelki restség,

mely, hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék:

föl kéne szabadulni már!


S a hozzáértő dolgozó

nép gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk.


Az erõszak bûvöletében

mint bánja sor törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!


3


A földesúr, akinek sérvig

emeltek tönköt, gabonát,

csákányosokkal puszta tért nyit,

szétveret falut és tanyát.


S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.


Cicáznak a szép csendõrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,


hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve

magával kötve mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.


4


Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.


Szíve szorult, rezgett a lába,

acsargó habon tovatűnt,

emlékezõen és okádva,

mint aki borba fojt be bûnt.


Volt, aki úgy vélte, kolomp szól

s társa, ki tudta, ily bolondtól

pénzt eztán se lát a család.


Multunk mind össze van torlódva

s mint szorongó kivándorlókra,

ránk is úgy vár az új világ.


5


A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.


Az ország nem kérdi, mivégre

engedik meggyűlni a bajt

s mért nem a munkás védelmére

gyámolítják a gyáripart.


Szövõlány cukros ételekről

álmodik, nem tud kartelekről.

S ha szombaton kezébe nyomják


a pénzt s a büntetést levonják:

kuncog a krajcár: ennyiért

dolgoztál, nem épp semmiért.


6


Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.


Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.


Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségbõl a nép fia.


Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia.


7


S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hûséges fiad!


Totyogjon, aki buksi medve

láncon – nekem ezt nem szabad!

Költõ vagyok – szólj ügyészedre,

ki ne tépje a tollamat!


Adtál földmívest a tengernek,

adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak,


hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Hadd írjak szépet, jót – nekem

add meg boldogabb énekem!



           1937. május

Hagyj üzenetet

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Az oldalon működik a Google Analytics

Kérlek, jelezd, ha elfogadod, hogy a Google Analytics anonim adatokat őriz meg a látogatásodról. Ezt el is utasíthatod: az esetben a látogatásodról semmilyen adat nem kerül a Google Analytics-hez